Rájöttem, hogy szeretem a rémtörténeteket. Nem, nem a horrort. Nem a kísértetekről, a vámpírokról, vérfarkasokról… és hasonló lényekről szólókat, hanem az emberi lélek sötét bugyrait bemutatókat. A rémes történeteket.
Ezen a blogon ritkán esik szó friss megjelenésről. Így alakult. Viszont ilyenkor a ritka kivétel egyben talán üdítőnek is számít. Különösen akkor, már számomra, amikor egy olyan mű kerül a kezembe, amivel nem tudok mit kezdeni.
P. D. James: A hulla csónakon érkezett (Adam Dalgliesh 3.)
Már megint krimi. …és már megint egy sorozat, amiből csak szemelvények jelentek meg magyarul. Ráadásul egy olyan könyv, amit elsőre eléggé lepontoztam a moly.hu-n, de hát ilyenek az első benyomások.
David Garnett: A rókafeleség/Ember az állatkertben
Az ember már csak olyan, hogy sokszor a legszívesebben ott hagyná azt a szart, amit társadalomnak hívnak. Remetének állna, vagy legalábbis valami hasonló megfordul a fejében. Nem új a gondolat, könnyű ilyen írásokba belefutni.
A levelezésben a legjobb az idő. Hogy várni kell a válaszra. Hogy várni tanít. Azt hiszem, hogy ez a legrosszabb is benne. Nem igazán kompatibilis a mai világgal, hiszen a telefon, a cset azonnali kommunikációt tesz lehetővé. Leszoktunk a levelezésről. A levelezés a múlt.