Ritka, hogy egy posztban idézek a műből. Olyan meg még tán nem is volt, hogy idézettel nyitok (már a felvezetés után), mert ugye ezek az irásocskák, nem recenziók. Ez egy egoblog, azaz amolyan én és a könyv bejegyzések születnek. Ha valamelyiknek recenzió íze lenne, az bizony azt jelenti, hogy…

A verkli, ahogy mi felénk mondják. A monoton ismétlődés. A mindig ott, és mindig abban az időben… Például egy pont, illetve egy hely az utcán reggel munkába menet. Jobbára ugyanazok az arcok. Egy idő után megszokod. Megismered. Feltűnnek a változások. Tán nevet is adsz nekik… Tán a sorsukat is…

Olvasok. Néha kipillantok a könyvből, és mintha elvesztek volna a színek. Kicsit fekete fehér lett a világ. …és a betűkhöz visszatérve hallom a fejemben, hogy egy furcsa, lassú, karcos hang narrál… Humphery Bogart ül az agyamban.

Kezdem onnan, hogy a hetvenes években, legalább is nekünk, volt hét közbeni mozi matiné. Iskolás bérlet. Öt, vagy talán tíz film ősszel, és ugyanannyi tavasszal. Talán szerdánként, de ez lényegtelen. Ennek az ifjúsági filmválogatásnak rendszeresen része volt például a nemrég emlegetett Fej nélküli…

Tudom, többek szerint az olvasmányaimban túlteng a krimi, ami valószínűleg igaz is, de ha az olvasmányválasztásnak az az alapja, hogy mitől szabadulnak meg az emberek, akkor törvényszerű, hogy az „olcsónak titulált” műfajok közül lesz nagyobb a választék.

Furcsa. Valószínűleg ez a bejegyzés is más lenne, ha a könyv elolvasása és a poszt megírása között nem születik egy törvény egy egyetem ellehetetlenítéséről. Ha nem vagyunk egy olyan leszámolásnak a történelmi tanúi, amikor a párt a korábbi mecénásai ellen fordul… de ez csak a másik olvasat.

Kártyanaptár. Az egyik legjobb könyvjelző… volt. Tényleg van, aki még gyártat ilyet?

Az ajándékozásban egy külön műfaj, legalább is számomra az jutalomkönyv. Ez frankón egy külön műfaj… illene, hogy legyen.