Kamaszként szertettem hús-vér kamaszokról olvasni. Olyanokról, akik ott lehetnének akár a szomszédban, akiknek hasonló problémáik vannak, akik egyszerre jók, és rosszak. Akik gyerekek. Ezért szerettem a Pál utcai fiúkat, a repülő osztályt, a szigeten nyaraló srácokat… és ezért utáltam a gyerekbőrbe bújtatott szentet, Nyilas Misit.

Kamaszként pont lemaradtam Padisák Mihály Kanóc trilógiájáról, pedig amikor az első rész megjelent még olvastam Delfin könyveket, sőt akkoriban olvastam igazán. Véletlenül maradt ki. Pedig kamaszok, kalandok, Adria… Nem is értem. Majd be kell pótolnom.

Különösen most, hogy véletlenül kezembe került a trilógia középső darabja a Kanóc, az emberszelídítő (Móra, 1984). Amikor ez megjelent, akkor már bőven ciki volt Delfin könyveket olvasni. Kinőttem őket. Bezzeg most, bő harminc évvel később, nem ciki.

Lett is belőle rácsodálkozás.

Padisákról annyit tudtam, hogy a legendás, levelesládás Miska bácsi. Akinek nem hallgattam a műsorát, pedig lehet, hogy jó lett volna. Mint ahogy jó volt hallgatni a Kamasz-panaszt. Illetve nem volt jó hallgatni, vagyis mégis. Mert olyan problémákkal foglalkozott, amiket értettem, éreztem, átéltem… részben, vagy egészben. Ami némileg erkölcsi útmutató is volt, hiszen problémákra kereste a megoldást. Mert problémák voltak, vannak és lesznek. …és a legtöbb kamasz nem tud vele mit kezdeni, és szerencsések, akik mindezt otthon meg tudják beszélni, akik szülőtől, nagyszülőtől, idősebb testvértől meg kapják azt a türelmet, segítséget, ami az útkereséshez, a problémák feldolgozásához kell.

A Kanóc, az emberszelídítő, pont ilyen könyv lett. Kapott egy kedves és szenzitív, hús-vér kamasz főszereplőt, és egy olyan problémahalmazt, ami szinte minden kamaszt érint. Van itt minden, mint a moziban.

Gyerekellenes, és erőszakos felnőtt, fizikai és lelki terror… Igen, a családon belüli erőszak, részeges apa, csonka család, kallódó erőszakos nagy testvér (ő egyben a helyi vagány). Van benne iskola, osztályon belüli rivalizálás, rettegett tanár…

…és persze vannak jó tanárok, megértő szülők, és bimbódzó kamasz szerelem, hogy a rosszat ellenpontozza. No meg persze Kanóc, aki jobbá akarja tenni a világot. Aki meg akarja szelídíteni a rosszakat.

És Kanóc, nem szent… ez azért fontos, követ el ő is hibákat. Mert olyan nincs, hogy valaki hibátlan.

Furcsa ezt így felnőttként olvasni. Felnőttként feltűnik benne, hogy nem csak az empátiát tanítja, nem csak azt, hogy segíteni jó, hogy néha türelmesnek kell lenni, de még amolyan civil ellenállás is megjelenik a könyvben.

…és a konklúzió, az utolsó mondat üzenete, ami minden elkeseredett, világfájdalmas kamasznak szól, csak annyi, hogy:

Jó élni!

Mert tényleg jó, és nem azt mondom, hogy ez csak rajtunk múlik, de rajtunk is. Hogy ne csak álmodozzunk a jóról, hanem tegyünk is érte.

Egyébként ma ezt írnám Miska bácsinak: