Van egy könyv, amit kamaszként szerettem. Ez így nem a legpontosabb, hiszen az újraolvasásig eltelt néhány évtized, szóval inkább úgy fogalmazok, hogy tetszett. Történelmi kalandregény. Van benne harc, szerelem… és egy olyan korszakban játszódik, amiről nem sokat írtak.

Ez a regény a mai napig ott van a mai napig sok helyen az ajánlott olvasmányok között. Mert jó. Mert olvasmányos. Mert a Budai Nagy Antal-féle Erdélyi parasztfelkelésről szól. És talán azért is, mert a kutya sem olvassa felnőttként újra, pedig…

Igen, írtam már, hogy a felnőttként újraolvasott ifjúsági regények néha máshogy, és mint jelen esetben, néha másról szólnak...

Hegedüs Géza egy igazán jó tollú mesélő, bár az Az erdőntúli veszedelem (Móra – Delfin könyvek, 1967) című kötetéről sokan elmondják, hogy a történelmi tényekkel kissé szabadon bánik. Szerintem ez nem baj, hiszen ez első sorban szépirodalom. Történelmi kalandregény, egy parasztfiúról, egy szökött katonáról, egy céhlegényről, azaz Bálintról, akit a sors, a sorsa a lázadók közé vezet.

Regényes, fennkölt mese ez, mégis az újraolvasás meglepetés volt.

Tudtam én, hogy a mű az ötvenes években született. Tudtam én, hogy Hegedüs Géza akkoriban írt erősen propaganda szagú (hogy ennek belső késztetés volt az oka, vagy a korszellem, azt bizony már senki nem tudja megmondani) regényeket. Ott van az A pengő boszorkánytánca, vagy az Az életművész hagyatéka. Bevallom én bizony azokat is élveztem, így évtizedekkel később, amikor pedig már nem kellett reklámozni a népi demokráciát, nem kellett bemutatni a párt rejtőzködő, belső ellenségeit. De mint mondtam már, Hegedüs van olyan jó mesélő, hogy a propagandát simán megbocsájtja az ember, mert annyira jó a mese.

De most akkor is meghökkentem, hogy egy ifjúsági, történelmi kalandregényben akkora vörös farok van, hogy ha az mókuson lenne, akkor szegénynek esélye se lenne fára mászni.

Mert bizony az „erdőntúliban”, ha áttételesen is, ott van munkás-paraszt egység, illegális képzés, gonosz, elnyomó uralkodó osztály, sőt még áruló szocdemek is…

Na persze nem szó szerint, de mai fejjel olvasva az egész olyan, mint egy Tanácsköztársaság parafrázis. Komolyan.

Csak éppen a munkás-paraszt egységből a munkást a céhlegények képviselik, a forradalom szavát nem hazatért vöröskatonák, hanem egykori husziták hozzák, Csáki vajda és Lépes püspök szerepét nem kell magyarázni, és a forradalommal és az egyenlősdivel szembeforduló középnemesek, bizony a ’19-es, Bécsben az antanttal kiegyező szocdemek megfelelői.

Most azt kéne írnom, hogy így olvasva milyen borzasztó ez a könyv… De nem!

Ez a könyv még így is nagyon jó. Komolyan.

Simán megbocsájtottam neki az olyan mondatokat, hogy:

Gyújtani kell a tüzet. (…) Lehet, hogy ott is ellobban, de akkor felgyullad valahol másutt, és égni fog, égni mindaddig, amíg valahol a földkerekségen ember megalázhatja embertársát.

Simán megbocsájtom neki a propagandát, de valahol úgy érzem, hogy beszélni kell arról, hogy ez a könyv egyike azoknak, amelyek mítoszt építettek, amik történelmi előképet festtettek a népi demokráciának, hogy minden úttörő és kisdobos higgyen a rendszerben.

A sok kiadást megért regényt egyébként utoljára 2003-ban a Holnap Kiadó adta ki.