Két csoda
2017. szeptember 13. írta: regulat

Két csoda

David Garnett: A rókafeleség/Ember az állatkertben

Az ember már csak olyan, hogy sokszor a legszívesebben ott hagyná azt a szart, amit társadalomnak hívnak. Remetének állna, vagy legalábbis valami hasonló megfordul a fejében. Nem új a gondolat, könnyű ilyen írásokba belefutni.

rokafeleseg_borito.jpgKivonulnak, már a maguk módján, a társadalomból David Garnett két kisregényének, az A rókafeleség és az Ember az állatkertben (Szépirodalmi – Olcsó Könyvtár, 1975) hősei is.

Mindkettőjüket a szerelem és a reménytelenség készteti arra, hogy elinduljon az állattá, vagy inkább természeti lénnyé válás útján. Szerencsére, már az olvasó szerencséjére, csak az alapgondolat hasonló, a megvalósítás és a kimenet teljesen más.

Az A rókafeleség főhősének, Tebricknek a felesége egy séta közben hirtelen rókává változik. Csoda. Ezzel a csodával kell(ene) megküzdenie. Megtartani, óvni a szeretett hitvest, akiből lépésről lépésre veszik ki az ember, vagy inkább akiben, fokozatosan hatalmasodik el a róka. …és persze a titkot is megőrizni. Nem egyszerű… Megőrizendő a titkot Tebrik fokozatosan kivonul a társadalomból, elhatalmasodik rajta az őrület, míg nem egy (hogy is mondjam, hogy ne spoilerezzem el…) szóval egy büdös nagy pofon visszapenderíti az emberek közé.

Kicsit misztikus, kicsit romantikus történet a természetfelettiről, a szerelemről. Bár az én XXI. századi szkepticizmusom azt súgja, hogy lótüdő volt itt, nem csoda. A feleség Silvia lepattant, és Tebrick bánatából fakadó őrülete találta ki a helyére a rókát, a kisregény meg ennek a bomlott elmének a lázálmát meséli el a kívülálló, tárgyilagosnak látszó narrációjával.

Az Ember az állatkertben... nos számomra ez a cím volt az, amiért a kötetet magamhoz vettem. Én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik még emlékszik arra, hogy úgy harminc évvel ezelőtt Sebeők János főállású izé akciójára, amikor beköltözött az állatkert egy ketrecébe. Állítólag a párducéba, de én a majomházra emlékszem. No, mindegy.

Szóval az Ember az állatkertben szintén a szerelem miatti társadalomból kivonulás története. Egy szerelmes fiatalember duzzogása. Ez különben annyira a korszakra jellemző helyzet, hogy, ha az egymondatos szinopszist hallom, akkor azt hittem volna, hogy Aszlányi. Vagy Rejtő… vagy Waugh. Mellesleg, ha nekik jut eszükbe, vagy csak feldolgozzák, akkor is jobban játunk volna, mert ők valószínűleg jobban kihasználják a történetben szereplő komikumot. Mondjuk Garnett se rossz, de ők jobbak lettek volna. Szerintem.

Tehát John Cromartie, a reménytelen szerelmes, bevonul az állatkertbe. Szomszédjai egy csimpánz és egy orángután, akik féltékenyek. Társául pedig egy macskafélét egy karakált (sivatagi hiúz) fogad…

Ezzel az „őrült” akcióval sikerül a szeretett nő érdeklődését felkeltenie. Majd elnyernie a szívét, kezét… és ezzel egyenes út vezet a társadalomba visszatéréshez. Mert a szerelem mindent legyőz.

Mondanám, hogy kellemes példabeszédek ezek, mert azok, ám a mai olvasónak a majd száz évvel ezelőtti ritmus, valószínűleg lassú és álmosító. Nekem az volt. Hiába no, a példázatok kimentek a divatból.

Mégis azt gondolom, hogy érdemes egy kis időt (elvégre csak 150 oldal a kettő együtt) szánni ezekre a példázatokra… elvégre a Garnet annak a Bloomsbury-körnek volt a tagja, akik a húszas évek táján leginkább valamiféle csodában reménykedtek.

…és mintha manapság újra egyre több lenne a csodaváró.

A bejegyzés trackback címe:

http://hajokoffer.blog.hu/api/trackback/id/tr512825624

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.