A köd egyfajta reménytelenség.

Azzal a kérdéssel akartam kezdeni, hogy: van-e kilátástalanabb dolog a ködnél? Közben rájöttem, hogy az a köd, amit én ismerek, az más. Én csak azt ismerem, ahol vannak utak, vannak tereptárgyak, van valami… ami, ha nehezen is, de nyújt valami segítséget a tájékozódáshoz. Csingiz Ajtmatov meg most megmutatta azt a ködöt, ahol semmi sincs.

Van Ajtmatovnak ez a furcsa című kisregénye, az A tengerparton futó tarka kutya (Európa – Modern Könyvtár, 1977)…

Tulajdonképpen magam sem tudom, hogy miért kezdtem el olvasni. Talán a rövidsége miatt. Ajtmatov erőteljes tájleírásai, vagy, ahogy a mítoszokat beépíti a mindennapok történéseibe nem a kedvenceim. Én már ennek a rohanó világnak vagyok a gyermeke, vagy terméke… Nekem Ajtmatov, bármennyire is nagyszerű, lassú, nehézkes. Bár kétség kívül nem unalmas. Fenn tart egyfajta feszültséget. Nem bizsergetőt, bár azt tenné. Olyan légszomj okozót, olyan mellkasra ülőset… mint a köd.

Ráadásul a mondanivalója, a tanítása is sokrétű, mindenki azt válogatja ki belőle, ami éppen neki tetszik. …tudom, hogy még olyan is akad, aki politikai útmutatást is kiolvasott belőle, Kiriszkben, a kisfiúban azonosítva a Szovjetuniót.

Most kéne a történetről írni…

Meg valami érdekeset a nyihvekről. Akikről most hallottam először. Ők a Szahalin-sziget őslakosai egyébként, egy halászó, vadászó nép. Szóval a nyihvekről nem tudok semmi érdekeset.

A történet meg önmagában, már ha a spoilerezést el akarom kerülni, nem egy nagy durranás. Jó, ez ebben a formában nem igaz, mert maga a történet is, ha végét nézzük egyszerre megrázó és felemelő. Mert milyen más lehet egy történet, ahol három férfi és egy kisfiú hánykódik egy kis csónakban a tengeren a ködben? Lényegében víz nélkül. Kilátástalanul. Mert ott nincsenek tereptárgyak, nincsen nap, nincsenek csillagok, amik hazavezessék őket, csak a tenger van és a köd üressége.

Fókavadászatra indultak. Beavatni a jövő generációt, Kiriszket a kisfiút. Tanítani. …és ezzel biztosítani a törzs fennmaradását. …és jött a köd a nyílt tengeren. Mit lehet ilyenkor tenni a túlélésért? És kinek a túléléséért?

Ajtmatov, mint azt már írtam, erőteljes, az olvasót fogva tartó képekkel dolgozik, és még külön súlyt ad az írásának, ahogy beleszövi a történetbe a nyivhvek mítoszait, magát a történetet is a mítoszok közé emelve.

Személy szerint, úgy gondolom, hogy jobban jártam volna, ha ez a könyv, minden nagyszerűsége ellenére kimarad az életemből. Én megbuktam volna ezen a vizsgán. Azt hiszem. És nem szeretek szembesülni a saját kisszerűségemmel.

Egyébként érdemes ezt az interjút elolvasni ezt a Vlagyimir Szangi, nyivh költővel készült interjút, a kisregényről, Ajtmatovról, a nyivhekről