Bahia. Valami távoli színes forgatag. Kedves csavargók, napszámosok, utcalányok… élni akarók. A nyomor romantikája. Valóság és misztikum keveredése… …dobok, capoeira és szamba.

Szerencsére nem a Csodabazár (Európa, 1976) az első találkozásom Jorge Amadoval, mert ez a regénye bármennyire is ott van a 1001-ben, amit ugye még azelőtt kéne elolvasni, mielőtt meghalunk (mondjuk, utána már eléggé nehézkes lenne), bármennyire is színes mese, a Braziliát, az ottani afrikai kultúrát nem ismerőknek, mint például nekem, nehéz tud lenni ez az olvasmány.

Szavak, kifejezések tömkelege, amiket nem értek, ami számomra szószedetért kiállt. És mivel szószedet nincs, mert valószínűleg megduplázná a művet, így két lehetőség marad: vagy vadul dolgoztatom a google keresőjét, vagy hagyom a francba, és engedem, hogy vezessen a hangulat.

Az utóbbit választottam, hiszen a lényeg így is érthető, a hangulat varázslatos, az üzenet… nos az üzenet egyértelmű: Nincsenek felsőbbrendű emberek, csak tehetségesek, és tehetségtelenek, mert

A tehetség független a festéksejtektől, címektől, a társadalmi rangtól, ezektől az ostobaságoktól.

Mindez egy tehetséges ember életútja kapcsán elmesélve.

Amado hőse Pedro Archanjo mester, Ozsoubá, Sangó szeme… Szoknyapecér, csavargó, alkalmi munkás… meg még sok minden. Leginkább ember, aki embersége, tehetsége folytán a közösség megbecsült tagja. Ne értsük félre a megbecsült szót, Pedro Archajo pont ugyanolyan csóró, mint a környezetében mindenki, csak éppen van tekintélye, súlya a szavának… tisztelete annak, ahogy, és amiért kiállt világ életében, a négerekért, a mulattokért, az egyenlőségért. Tisztelete annak, hogy szembe mert szállni a hatalommal.

Ennek az embernek az életét, a legendáját meséli el a regény, ami száz évvel Archajo születése után kezdődik, amikor egy Nobel-díjas amerikai, bizonyos Levenson Braziliába érkezik… Azért hogy megismerje az a várost – mondja mindenki meglepetésére – ahol Pedro Archajo élt és dolgozott.

Az a Pedro Archajo, akiről addig… izé, nem sokan hallottak.

Az olvasó ennek kapcsán ismerheti meg először Pedro Archajo halálát, majd életének részeit, legendás történeteket, amik megestek vele és komájával, Lídio Corró mesterrel, a hálakép festővel estek.

Közben elénk tárul a századvég (már a XIX.), de jobbára a századelő (már a XX.) Bachiája. Az brazil-afrikai kultúra, és az azt erőszakkal felszámolni igyekvő rendőrség. A négereket és mulattokat lenéző fehér felsőbbrendűség… és persze ünnepek, dobok, tánc, és testiség…

…és persze a centenárium kapcsán kapunk felvillanó képeket a jelen (már a hatvanas évek) Bachiájáról, brazil társadalmáról is, de ebből bizony nem derül ki, hogy ez az új világ jobb-e, mint a régi.

Csodálatos mese ez arról, hogy hogyan lett a fenegyerekből autodidakta „tudós”, vagy talán még szent is… megfűszerezve apró sikertörténetekkel, kisebb és nagyobb tragédiákkal.

Az az igazság, hogy ha ez lett volna az első találkozásom Amadoval, nem biztos, hogy élveztem volna, nem biztos, hogy a hangulat ennyire el tudott volna ragadni. Azt hiszem zavart volna, hogy sokszor nem tudom, csak érzem, hogy a szavak, amiket használ, azok mit is takarnak.

Meg talán zavart volna a politizálása is, bármennyire egyetértek a mondanivalójával, avval, hogy nincsenek felsőbbrendű fajok. A címben szereplő Brazi megoldást Archajo és persze Amado, pontosan a rasszok keveredésében látja.

De így élveztem a legendát, a mesét, bár van egy olyan érzésem, hogy a mesélőt, bizonyos Fauso Penát, időközben elvesztette, vagy inkább lecserélte önmagára. Annyi baj legyen.