Ritka, hogy egy posztban idézek a műből. Olyan meg még tán nem is volt, hogy idézettel nyitok (már a felvezetés után), mert ugye ezek az irásocskák, nem recenziók. Ez egy egoblog, azaz amolyan én és a könyv bejegyzések születnek. Ha valamelyiknek recenzió íze lenne, az bizony azt jelenti, hogy bármennyire is tetszett, nem kerültünk igazán kapcsolatba. Már én és a könyv.

Tehát:

Perry Mason leült az íróasztalhoz, és összevont szemöldökkel nézte a becsukott ajtót.
Egy perc múlva kinyújtotta izmos kezét, és lenyomta íróasztalán az egyik csengőgombot.

Ugye megvan a kép, hogy az jellemzően öltönyös Perry Mason kezének izmossága mintegy átszűrődik a zakó szövetén… Én tényleg felröhögtem.

Mondhatom, hiszen a blogon is látszik, hogy sokévnyi krimi kihagyás után, az utóbbi pár évben újra rákaptam a krimi olvasásra. És így ötven felé, kicsit más szemmel olvasom ezeket a történeteket. Nem jelentenek gondot az újraolvasások, az hogy esetleg már tudom, hogy ki a gyilkos. Élvezem egy-egy író stílusát. Ennek köszönhető a Simenon túltengés, az iszákos Maigret felügyelővel. Élvezet olvasni, ahogy eszik és iszik, ahogy nosztalgiázik. A másik sűrűn olvasott szerző Erle Stanley Gardner.

Nem nehéz. Gazdag az életmű, és sok krimije jelent meg magyarul.

Sokszor csodálkozom rá, hogy milyen időtlenül tud írni. Most például, ha nem nézem meg, hogy egy 1933-as történetet olvasok, akkor simán lenne helye, akár a kilencvenes években is. [Jó, tudom, akkor több lenne benne a technika, a kütyü.] De mai szemmel az A morcos lány esete (Európa – Fekete-könyvek, 1977) nem ettől lesz igazán érdekes. Nem ezért a fenti idézet.

Él bennünk, vagy csak bennem egy Perry Mason kép. A jól öltözött, jóképű és leginkább higgadt ügyvéd képe. Perry Mason nem az a pofozkodós magányos hős, mint mondjuk kortársa, Marlowe. Pedig, és ezért az idézet, jól látszik, hogy Gardner is eljátszott a hardboiled gondolatával.

Perry Mason, és az ő izmos keze… a kemény ügyvéd.

Hát igen, a morcos lány a Perry Mason sorozat második darabja.

Még nem alakult ki a Perry Mason – Della Street – Paul Drake ügymegoldói szentháromság, meg akad egy slapaja, bizonyos Frank Everly, aki talán már a következő regényre kikopik.

Még Mason keménykedik, üvöltözik… erről is leszokik később.

Szóval kifejezetten érdekes így a figura, főleg a későbbi, kiérlelt Mason kép ismeretében.

Szerencsére a regény felépítése már itt is a - később - jól bevált sémák egyikére épül.

Ezekben a sémákban az eltérő ugye annyi, hogy van az a típus, amikor Mason belebotlik az ügybe, és van az, amikor valami olyannal bíznák meg, ami abszolút távol áll a szakterületétől (nem egy esküdtszék elé kerülő ügy), de ő elvállalja. Jelen esetben az utóbbival van dolga az olvasónak, egy örökösödési problémából indul a történet.

…és kapásból lesz egy hulla. Persze az ügyfele gyanúsított lesz, de Mason, a rendőrség, ügyészség bénázásával szemben, csak felmenteti az ügyfelét, elvégre számára nem az a lényeg, hogy ki a tettes, hanem az, hogy ügyfele ártatlanságát bizonyítsa.

Ezért szeretjük.

Mondjuk én a kiérlelt Masont jobban kedvelem. De ez már ízlés kérdése.