A verkli, ahogy mi felénk mondják. A monoton ismétlődés. A mindig ott, és mindig abban az időben… Például egy pont, illetve egy hely az utcán reggel munkába menet. Jobbára ugyanazok az arcok. Egy idő után megszokod. Megismered. Feltűnnek a változások. Tán nevet is adsz nekik… Tán a sorsukat is elképzeled…
Sorsdarabok. Mit darabok, pillanatok, amikkel eljátszik az elme. És amikből, akár egy regény is születhet… Ezt a regényt, vagy csak egy ilyen regényt írt Paul Guimard. Pillanatképek alapján elképzelt sorsokról, amikben a közös, hogy minden reggel ott vannak a Le Havre utca hatos szám előtt. Az öregember, a fiú és a lány. Bár nevezhetném őket a nevükön is: Julien, Francois és Catherine. Vagy a sorsjegy árus, a festő, és a színésznőcske. Hárman Párizsban (Európa – Modern Könyvtár, 1959), ahogy a címet magyarította a kiadó, vagy a fordító.
Hétköznapi figurák, a hétköznapok forgatagában. Boldogságkeresők. Nincs bennük semmi különleges. Minden reggel ott vannak a Le Havre utca hatos szám előtt. Elsőnek a sorsjegy árus érkezik, kipakolja kis bőröndjét, amiből a szerencsét árulja. Majd feltűnik a fiú, és tizenegy perccel később a lány. Hogy mi köti össze őket, hogy a sorsjegyárus hiszi, a fiú és a lány boldogok lennének együtt.
...és a sorsjegy árus nem is a saját boldogságáról álmodik.
És Guimard mesél. [Ismét csak az élet dolgairól, hogy utaljak a korábban tőle olvasott könyvre is.]
Először Julian történetét. Azt, hogy hogy válik a szürke, már-már tragikusan jelentéktelen ember, valakivé… hogy lép ki az észrevétlenségből… ha csak egy időre is.
Majd Francois következik, a művész, aki aprópénzre váltja a tehetségét, azzal, hogy egy nagyáruház dekoratőre. Guimard persze kihasználja az alkalmat, hogy finom iróniával tartson tükröt a fogyasztói társadalom elé, és az egészben az a legszörnyűbb, hogy ez a tükör hatvan évvel később, még mindig ugyan azt mutatja. Semmi sem változott. Például a tampont ugyanúgy életérzésnek adják el, vízisível, bungee jumpiggal, ejtőernyős ugrással… na jó, most éppen focival. Francois dekoratőrként ugyanolyan láthatatlan, már művészként, mint Julien… csak az a kérdés, hogy van-e mersze kitörni, felrúgni az anyagi jólétet.
És még ott van Catherine, a színésznőcske, a színiiskolás, akit kiválasztanak egy film főszerepére, hogy legyen valaki. Mondjuk, nem a tehetsége, a belőle áradó őserő predesztinálja a címszerepre… Talán nem is tehetséges, ha csak az nem számít tehetségnek, hogy jellegtelen, tehát alakítható. És alakul is, ahogy a rendező kívánja… amíg csak egy új ötlet miatt végleg el nem dobja. Nem lesz belőle díva. Talán soha. Tulajdonképpen ez már-már tragikus. Csak éppen Guimard annyira sekélyesnek mutatja be a filmipart, hogy Catrherine nem igazán szánható.
Szóval ott vannak ők hárman a Le Havre utca forgatagában, és talán soha nem találnának egymásra a fiatalok, de Le Havre utca hatos számának ötödik emeletén egy vörös hajú kislány megunta a nyafogást…
Ha belegondolok, ez az andalító történet, alaposan elcseszte a napomat. Mert Guimard szépen mesél, a könyv olvastatja magát, meg valahol ez egy love story is, hiszen a fiatalok egymásra találnak… és mégis…
Ez a kisregény nem mondja, hogy az élet szép, hogy boldog a vég. Nem von le konklúziót. Nem ad útmutatást. Nem ad feloldozást.
És mégis érzelem gazdag. És mégis andalító. És mégis jó.
Hatásos.