Nagyon tudok lelkesedni azokért a könyvekért, amik olvasóban kedvet ébresztenek bejárni a színhelyeit, amelyek mint afféle bédekker végig vezetik egy adott városon, városrészen… tájegységen.

"Okos, slágfertig és közkedvelt írónő volt, az irodalmi népköztársaság egyenjogú tagja. Bő negyedszázaddal a halála után terjedelmes életműve ma elsősorban kordokumentumként tarthat igényt az érdeklődésünkre." – kezdte 2009-ben László Ferenc a Magyar Narancsban megjelent Egy praktikus asszony című…

Újabb, korábban számomra valahogy kimaradt, nagyhírű krimi szerző műve került a kezembe. Egy könyv alapján nehéz véleményt mondani, főleg azért, mert ennek a regénynek van egy furcsa izéje, amiről nem tudom eldönteni, hogy egy egyszeri felhang, vagy tényleg ez a stílusa…

Harminc évvel ezelőtt (1986. szeptember 7-én) a Dunántúli Naplóban megjelent egy rövid kis írás, annak kapcsán, hogy a pécsi Agatha Christienek (ez volt a címben) titulált írónőnek, nem sokára várható volt az új novellás kötete.

"Melankolikus parabola" – mondta a szerző a művéről... Én inkább disztópiának mondanám, s azon csodálkozom, hogy harminc évvel a megjelenése után, a legvidámabb barakkban kiadták. Bár a franc se tudja, de valamiért akkoriban szerettük azt hinni, hogy a diktatúra, az valami más...