Az általam kedvelt gengszter történetek, általában fejlődésregények is, amik arról szólnak, hogy hogyan lesz egy piti bűnözőből, vagy véletlenül a törvényen kívülre keveredett, egyébként jó emberből nagymenő bandafőnök, vagy valami hasonló.

A visszatérő olvasóknak már régóta világos, hogy ebben a blogban frissen megjelent könyvről aránylag ritkán olvashatnak. Viszont cserébe előkerülnek a hazai könyvkiadás (jobbára) méltatlanul elfeledett darabjai is. Mondhatni válogatás nélkül. Illetve…

Hogy micsodaaaa? – esett ki a könyv a kezemből. Persze, hogy a szleng szótárt kerestem, mert nem hittem a szememnek.

A kultusz könyvekkel, filmekkel mindig bajban voltam. Különösen akkor, ha amikorra eljutott hozzám a mű, az ismeretségi körömben már sokan hozsannáztak a nagyszerűségén. Ilyenkor mindig az mozog bennem, hogy mi van, ha nem tetszik, vagy csak nem nyűgöz le… mert ilyenkor mindig attól félek, hogy…

Az ízlés a korral változik. Például, ahogy emlékszem, és szerettem a magyar Dzsémszbond, azaz a Hód történeteket. Volt bennük valami… valami könnyed s szórakoztató. Ezt az érzést keresem most az újraolvasások során.

Mert cseh. Valójában ennyi minden kellett ahhoz, hogy meggyőzzem magam arról, hogy ezt a szakadt védőborítós könyvet el kell hoznom a nyitott könyvespolcról. A szerző neve semmit nem mondott, a címe nem volt érdekes, és a fülszöveg… valami vörös farkat sejtetett. Holott…

A krimit szeretem, a rémtörténeteket nem. Írhattam volna thrillert is, meg horrort is… de voltaképpen nem a műfaj a lényeg, hanem hogy nem szeretek félni. És nekem teljesen mindegy, hogy filmen, a tábortűz mellett, vagy könyvben akarják rám a frászt hozni. Leginkább nem kérek belőle. Aztán van, hogy…

Kiskamaszként a könyvespolcomon ott volt az Örök harag című könyv, amit ugyan olvastam, de valahogy nem hagyott bennem mély nyomot. Illetve de! Konkrétan azt, hogy utáltam a borítóját. [Az 1974-es kiadásról beszélek]