Azt hiszem, egy fordító sohasem tudhatja, hogy egy szójátékot fordítania kell vagy átültetni valami olyasmire amit a fordító ismert. Talán marketing szempontból jobb olyat adni, ami megszólíthatja a befogadót, ami felkeltheti az érdeklődését, így történhetett, hogy a "bátor Légyhogy" nevét Csoma Borbála átírta…
Így lett Irena Dousková második regényének a Hrdý Bud’žes-nek a magyar címe Weöres Csepel (Kalligram, 2006).
Nem vagyok biztos benne, hogy jó csere volt. Azt hiszem, nem lett több olvasója a könyvnek ettől a címtől. Aki meg elolvasta, az jobban értékelte volna, ha megmarad bátor Légyhogy-nak. Esetleg hozzá lehetett volna csapni Stanislav Kostka Neumann versének a fordítását.
Ez az a pont, ahol megakadtam napokkal ezelőtt, mert először azt gondoltam, hogy milyen jópofa lenne, valami hasonló gyerekszájas történettel folytatni, hogy azután leírjam, hogy miért is élvezetes ez a kicsit naplószerű történet egy nyolcéves szemével.
Meg hogy miért is nehéz vállalás a gyerek szerepből írás. Hogy milyen könnyű kiesni a szerepből.
Meg még arról is akartam írni, hogy Helenka tényleg mennyire Dousková… hogy a szülei neki is…
De tulajdonképpen ez, ha nem is lényegtelen, számomra most mellékes volt.
Nem mondom, Helenka történetei a maguk módján (főleg mert gyerek meséli, és eltelt majd egy fél évszázad) bájosak, meg sokat elmesélnek Husák elvtárs Csehszlovákiájáról, ami ugyan itt volt a szomszédban, de nekem mégis egy másik dimenzió… Pedig anno néztem a csehkettőt is…
De ez a történet valójában nem Helenkáról szól, hanem a diktatúra működéséről. Még akkor is, ha ez a diktatúra puha. Puha, mert
Nem jön a lefüggönyözött autó.
Nem visz el a rendőr.
Nincs csengőfrász.
Tulajdonképpen hagy élni, sőt még a véleményedet is elmondhatod „szabadon”…
Nem kell együtt lépni… nem táncol mindenki, nem lépnek talpaink egymásra…
Nem kell… de tényleg…
Csak éppen, ha nem lépsz egyszerre, akkor nem kapsz rétest estére. Se. Meg úgy általában. A rendszer nem bánt, csak ellehetetlenít. Elfogy a munka… elfogy a levegő.
Kačenka, Helenka anyja a történet elején nemet mond a párt kedvesen hívó szavára… és a többit ott olvashatjuk Helenka történeteinek a hátterében.
Hogy hogy őrli fel a rendszer, aki nincs vele…
Könnyű olvasmány, valójában nehéz ez a könyv.
A felszíne könnyű, Helenka bájos ártatlansággal kezeli a felnőttek világát, hiszen nem ért dolgokat. …és ezen jókat nevethetünk.
De ugyanakkor ott van, az a másik történet a puha diktatúráról, amit egy nyolcéves nem érthet. Sőt, van egy olyan gyanúm, hogy azok sem értik, akik nem ebben a korszakban nőttek fel. Akik nem igazán tanultak meg a sorok között olvasni. Akik nem érezték a nyomást, hogy jobban jársz, ha beleszürkülsz… ha nem csak tudod, hogy mikor kell vidámnak, szomorúnak, lelkesnek lenned, de úgy is teszel…
Ha a párttal, a néppel egy az utad.
Azt hiszem, ez a könyv szándéka szerint szembenézésre késztet. Azok nevében, akik nem kollaboráltak az elnyomással. És talán soha sem lesz itt, a legvidámabb barakk helyén olyan népszerű, mint Csehországban. Talán, mert itt inkább felejtenénk, mint szembenéznénk… az egyszerűbb.
...vagy mert szeretünk diktatúrákról nosztalgiázni.
