Ez még mindig a 2009-es olvasónaplószerűség…
Ha több könyve kezdtem volna bele – amilyen szerencsém volt februárban – ez lett volna a mellényúlások hónapja. Azt hiszem az elhúzódó takonykor az oka, vagy a „recepció, meg a váltság”.
Tény, hogy új könyvet nem vettem. Gondoltam azért van a könyvespolc, hogy onnan is művelődjön az ember gyereke. Ott van ugye az újraolvasás élménye – lehet, hogy a Micimackóval folytatom, az bevált – meg ugye a be nem fejezett könyvek sora, az el sem kezdettekről nem is beszélve. Szóval a lehetőség adott.
De először is a be kellett fejezni Csernus doki könyvét, ha már január végén bevállaltam. Mondhatnám, hogy hősies küzdelem volt, de ez csak részben igaz. A könyv nem véletlenül sláger, és itt a sláger szónál jobb kifejezést keresve sem találnék. Olyan, mint egy Edda lemez úgy a harmadiktól. Amikor már az őszinte, meg a kőkemény csak címke volt a lemezeken. Olyan bölcsességek (közhelyek) tárháza a könyv, mint a „kör közepén állok, körbevesznek jó barátok, rosszak...”
Semmi olyat nem mond, amit az ember nem tudna, mégis így egy kupacban még érdekes is lehet. Elvégre egy könyv mégsem lehet fülbemászó. Össze van szedve azoknak, akik bizonytalanok abban, hogy Ki nevel a végén (Jaffa, 2008). Pedig egyszerű. Mindenki nevel, mindenkit. Néha nem árt slágereket hallgatni, vagy tudott igazságokat egy kupacban olvasni. Néha, nem árt. Néha...
Az őszinte, kőkemény doktor után valami olyanra vágytam, aminek története van, de még nem olvastam. Nem tudom, ki hogy van vele, de három ok van, amiért belekezdek egy könyvbe. Vagy hallottam valamit róla, akár jót, akár rosszat, vagy a szerzőről van jó tapasztalatom, vagy a cím alapján jó ötletnek tűnik. Ez a jó ötletnek tűnik az esetek többségében, tényleg jó ötlet.
Így került a kezembe Auslander, azaz Aszlányi Károly Özöngáz (Nova, 1936) című a franc se tudja minek nevezhető regénye.
Aszlányi neve ismerős volt, bár esküdni mertem volna, hogy a büdös életben nem olvastam tőle semmit. Így utólag – mert utólag szoktam megnézni, hogy ki a bánat könyvét olvastam – rá kellett jönnöm, hogy ezzel az eskü dologgal nem is lőttem volna nagyon mellé. Mert olvasni tényleg nem olvastam tőle semmit. Viszont van két filmcím, ami valamiért elraktározódott bennem, és ő ezeknek a történeteknek elkövetője. Az egyik a Hét pofon – ezt állítólag nem régiben kiadták újra – amolyan múltszázad eleji Lúdas Matyi történet. A másik a Sok hűhó Emmiért. Na, erre egyáltalán nem emlékszem.
Szóval az Özöngáz. Politikai szatíra? Is. Disztópia? Is.
Érdekes dolog, hogy hogyan látta Aszlányi a Népszövetség szerepét a világban, a fegyvereken alapuló békét. Meg a nagy gázháborút. Nos, csak a világégés módjában, a gázháborúban tévedett. Meg egy kicsit későbbre lőtte be a dátumot. Harminchatban úgy gondolta, hogy van még úgy tizenöt békeév hátra. Hát nem volt... Viszont jól jellemzi az emberiséget, hiszen a regény abból indul ki, hogy egy harci gázokat gyártó hadmérnök, bizonyos Brandan, a mindent elpusztító harcigáz helyett feltalálja a békegázt. Amit a politikusok egyből katonai célokra kívánnak felhasználni... Ennyit a békéről.
És ha már harmincas évek és a háború szele, lekaptam a polcról Wolf Schenke A sárgák háborúja (Révai, 1942) című munkáját.
Ez állítólag egy útikönyv. Schenke újságíróként jár Kínában, ekkor már sokadszor. Tart a kínai-japán háború. És kalauzunk egyaránt lenézi mind a két felet, hja Schenke már a Harmadik Birodalom fia. A könyv mellemeg – hát hogy is mondjam – nem az az olvasmányos mű. Azt hiszem, feladom, és sohasem tudom meg, hogy mi mindent látott Schenke, akkor és ott. Igazából nem is érdekel. Nem köt le. Vagy az író tragikusan rossz, vagy a fordítást a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete számára elkövető Székely – minő véletlen – Tibornak nincs semmi irodalmi érzéke.
Egyelőre még küzdök, leginkább azért, mert kíváncsi vagyok, hogy miért is tiltotta be az 530/1945. M.E. számú rendeletével az Ideiglenes Nemzeti Kormány?
Ez a könyv annyira rossz… hogy… hogy… csak a fákat lehet érte siratni.
Remélem március jobban fog sikerülni
