Azt hiszem annál nagyobb marhasággal nem is lehet kezdeni egy bejegyzést, hogy nem tudom… Merthogy a jelenlegi bejegyzést pont azzal kezdtem, hogy nem tudom, hogy miért olvasok időnként szovjet írókat… de jól esik.
No mert ugye az van, hogy előszeretettel olvasok használt könyvet, már a józan anyagi megfontolás miatt is… meg egy használt könyvnek erősebb a hangja. Valahogy könnyebben meg tud szólítani. Biztos a kora teszi…
Aztán van egy olyan fura perverzióm is, hogy a szovjet filmek egy részét is szeretem. Az egyik kedvenc filmem Alexander Mitta Ragyogj, ragyogj csillagom című eposza…
No, a megfelelő leütésszámú magyarázkodást követően, miért is szovjetelek?
Mert belefutottam Vladimír Pozner (egyébként emigráns szovjet szerző) Az őrjöngő (Európa – Zsebkönyvek, 1967) című regényébe és sikeresen meglepődtem. Én ahhoz vagyok szokva [persze biztosan vannak kivételek, csak én nem olvastam, vagy nem emlékszem rájuk], hogy a ’17-et követő szovjetorosz polgárháborús időszakról szóló művek, az új embertípust, azt a bizonyos kommunista embertípust teszik meg hősnek.
Esetleg az eseményeket nagyon kívülről, nagyon civilként szemlélők mesélnek a szörnyűségekről…
Vagy (amolyan "C" verzióként) valaki qrvára megvilágosodik és hőssé (néha hősi halottá) válik a vörös hatalom oltárán…
Pozner regénye számomra azért meglepő, mert a főhőse Ungern-Sternberg báró, a kalandor. Hát kommunistának nem kommunista, még csak meg sem világosodik a vöröshatalom szükségszerűségéről.
A mi bárónk egy vérgőzös barom (már bocsánat a rajongóktól, vannak bőven), közismertebb nevén a „véres báró”. Egy furcsa legenda… már csak azért is, mert, aki hitelesen számolhatott volna be róla, az nem élte túl…
Egy furcsa legenda, a magát új Dzsingisznek, vagy Attilának képzelő "hadvezérről", a Baltikumból származó "mongol"-ról, aki nem kevesebbet akart, csak meghódítani a világot.
Most jön az, megint, hogy nem tudom… mert tényleg nem tudom, hogy mi fogott meg ebben a regényben, az biztos, hogy az első részét, amikor a író/mesélő kiválasztja a témáját, nem igazán tudtam értékelni…
A második rész, Ungern báró tündöklése és bukása, azaz maga a regény viszont határozottan tetszett. Valahogy olyan hihetően borul el teljesen (a hangsúly most a teljesen és nem az elboruláson van, mert elborulva már alapjáraton el volt) a báró agya. Jó, hogy ezt nem egy ember nézőpontjából mutatja be, hanem a báró útját kísérők és keresztezők szemszögéből (is). Egyik csoportban sincs sok túlélő...
Annyi mindenkivel behelyettesíthető lenne a báró...
…és pont ezért olyan ismerősek ezek az „ősi nagyság reload” álmokat kergető elmebeteg fantaszták, akik valamiért mindig találnak valami kiirtandót az emberiségben, és a kitűzött cél részben (értsd helyi lehetőségek szintjén) teljesül, akkor mindig akad valami új irtani való.
Azért kéne egy-két jelenben újjá születő múlt jövőérő álmodozónak a kezébe adni ezt a könyvet, hogy észrevegyék, hogy ha a zsidók, a kommunisták… [ízlés szerint bővíthető a sor] elfogynak, a leghívebb szolgákra is sor kerül… mert ez a megalomán, felsőbbrendűséggel megvert, fajelméletekkel díszített népirtósdi... egy ilyen műfaj.
Csak azt nem tudom (már megint!), hogy kinek ajánlhatnám, mert akinek tanulnia kéne belőle, az úgysem azt érti belőle, amit én...