Egy botránykönyvről nem lehet objektív véleményt formálni. Egyszerűen túl sok az indulat körülötte. Nem véletlen, hogy ha egy szociográfia sikerkönyv lesz, akkor egyben botránykönyv is. Valami olyan témát talál a szerző, ami ugyan létezik és sokakat foglalkoztat, de nem illik beszélni róla. 

Ilyen volt ’81-ben Magyarországon Miskolczi Miklós Színlelni boldog szeretőt (szerzői magánkiadás, 1982) című könyve a házasok külső kapcsolatairól. Hülyén hangzik a téma? Mondom magyarul, illetve mondja inkább a szerző:

E könyv írása közben baráti „min dolgozol?” kérdésre válaszolva azt mondtam, hogy a házasságban élők külső kapcsolatairól írok. Látva az értetlenséget, majdnem mindig hozzá kellett tenni: a félreb…ról. Így már értette mindenki.

No, most már, hogy mindannyian tudjuk, hogy miről is van szó, pontosítanék, nem egyszerűen a félrelépésről [így mégiscsak szalonképesebb] ír, hanem azokról, ahol mind a két fél rendelkezik hátországgal, azaz házastárssal.

A szerelmi háromszögek örök aki, akit, akivel felosztásából, megint szegény akit lesz a mellékes…

Na, most tessék elképzelni a közönséget ’81-ben.

Mert ugye az, aki egyszer sem volt érintett aktív résztvevőként ilyen kapcsolatban az ugye felháborodott. Mert Miskolczi ugye az okokat boncolgatta, és egy ilyen kapcsolatra mi más lehet az ok, mint az, hogy a résztvevők erkölcstelenek, meg disznók, vagy kurvák… és különben is.

Az meg aki érintett volt, valószínűleg befelé mindenképpen, de talán kifelé is helyeselt, hogy a szerzőnek bíz igaza van, ezt a helyzetet általában azért nem az úri jókedv hozza. [Mondom általában.] …és persze ne feledkezzünk meg azokról az érintettekről, akik nem akarták hogy kiderüljön a folt a múltukról ők bizton és hangosan fel voltak háborodva.

Ezzel különben össze is foglaltam tizennégy éves élményeimet a könyvről. Hallottam róla, de nem olvastam. Minek? Egy tizennégy éves még azért bízik a nagy Ő-ben, meg a holtomiglanban. [Most a holtodiglanban való bízást, és szerelmi háromszögeknél az esetleges beváltást inkább hagyjuk meg a bűnügyi krónikáknak.]

Szóval a könyv címe, meg az, hogy úton-útfélen emlegették, véleményt nyilvánítottak róla az megragadt bennem… Mostanra értünk össze. És bár de jure nem vagyok érintett, de facto… mert ugye, hogy Miskolczit idézzem divatba jött az a bizonyos Stockholmi típusú házasság. Ami anyagilag és erkölcsileg tapasztalatom szerint ugyanolyan elkötelezettséget tud jelenteni. Ugyanolyan válságokkal.

Mára összeértünk.

Az elmúlt harminc évben megjártam a hadak útját, ismerem és értem, hogy miről van szó, vagyis, miről is van még szó. Nekem ez a könyvecske többet mondott, mint egy kívülállónak. Olyan tükröt tartott, amiben így utólag én láttam magam. Azt hiszem felnőttem a szembenézéshez.

Így még a könyv nyelvezete sem zavart, mert mai szemmel belátom zavaró lehet az államszocialista nyelvezet, hogy Marxnak és Engelsnek még a félrelépéshez is köze van.

Úgy gondolom, ha Miskolczi Miklós így harminc év múltán újraírná a kötetet kevés dolgot kéne elhagynia belőle. Mondjuk a szocialista munkaerkölcsre való kifakadását mindenképp. Meg az utolsó fejezetet, ami az általam olvasott második kiadáshoz tett hozzá… szerintem nem kell magyarázkodni, nem kell megmagyarázni. Úgy volt jó ez a könyv, ahogy volt.

És persze jó lenne, ha valaki a témát újra feldolgozná. Ugyanennyi empátiával. Csak, hogy lássuk, az eltelt időben gyakorlatilag semmi sem változott. Az emberek ugyanúgy és ugyanazért lépnek félre, ugyanúgy és ugyanazért keresik az új szerelmet.

Csak azoknak ajánlanám, hogy olvassák el, akik tapasztalatból ismerik ezt a témát.

És igen magammal vinném a hajókofferban a lakatlan szigetre… mert emlékeket – jót s rosszat egyaránt – idéz fel.

A következő könyv a Rakéta Regénytárban jelent meg… Jean-Marc Robertstől a Vincent barátja.