Kezdhetném a száraz statisztikával, hogy ebben a könyvben egy nőre átlagosan alig három oldal jut. Ez persze ebben a formában nem igaz, mert van, akire éppen hogy csak egy mondat.

De Kolozsvári Grandpierre Emil regényének a címe, Nők apróban (Magvető,1975), nem is ígér mást.

Mondjuk azt nem értem, hogy ez az igencsak eltalált könyv, hogy jutott arra a sorsra, hogy manapság a párszázas kategóriában dobálnák az ember után az antikváriumok, már, ha a kedves vásárló el nem hajolna előle. Én speciel száz forintért vettem a Keletiben. Tudom Kolozsvári manapság nem divatos.

A Nők apróban alaphelyzete ma is aktuális, mert [hogy átmenjek közhelyesbe] az élet már csak olyan, hogy a szerelem elvakít, de lakva ismerni meg az embert. Ez ugye férfiember számára máris megjeleníti a két alapproblémát, a szerelmet, azaz a nőket, és a lakást.

Az örökérvényű férfidilemma a „hol és kivel”, mert ugye amíg van kivel, addig nincs hol, amikor már van hol, akkor nincs kivel. És ha van hol és van kivel, akkor…

Sárika és Misi, azaz inkább Misi [elvégre mégiscsak ő lenne a főszereplő] és Sárika történetébe az olvasó ott kapcsolódik be, amikor már van hol és kivel, és jön az „akkor…”.

Mert a mi Misink iparművész, abból is a szabadúszó fajta, azaz otthon dolgozik. Az meg némi – mert minden viszonyítás kérdése – kosszal jár. Sárika meg genetikailag seprűvel vagy porszívóval jött a világra (magyarul rendmániás), amiről tudjuk, hogy betegség, viszont azért aljas dolog, mert az emberek többsége, már azok, akik csak elvétve találkoznak az illetővel, az ilyeneket nem betegnek, hanem háziasnak látja. Élnének ők vele…

Félredobva a lehetőségek tárházát (mert ebből a helyzetből krimi is lehetne, meg pszichodráma, vagy vígjáték, esetleg legalább burleszk…) Misi és Sárika a válás mellett dönt.

A közös lakásban maradna Sárika, Misi meg benősülne egy főbérletbe. És ki tudja, a külön lakás még a szerelem parazsát is felélesztheti. Vélik ők, meg az ügyvéd jó barát.

És Misi felad egy hirdetést. Házasság céljából…

Úgy kétszáz jelentkező, és indul a háztűznéző. Randevúk, nők, lakások, vágyak… és ágyak, mert Kolozsvári némi erotika és szex nélkül elképzelhetetlen, már, ha nőkről van szó.

Nők, nők, nők. Kurva, gyermekét egyedül nevelő anya, az exet kidobatni akaró elvált, otthonról menekülni vágyó, frigid és férfifaló, karcsú, telt, testes, szőke, barna, fekete, csóró, és önálló egzisztenciájú, magány elől menekülő, és érdekből férjet kereső…

Megkapjuk a hatvanhárom éves Kolozsvári tapasztalatainak szinte teljes tárházát. Mert Kolozsváriról az járja, hogy szerette a nőket. Mert Kolozsváriról az járja, hogy szerették a nők. Mert Misi maga Kolozsvári.

A regény minden nőalakja (még azok is, akikből csak a válaszlevél egy mondatát, egy telefonbeszélgetést ismerünk meg) él. És lehet, hogy ez nem magas irodalom, de élvezetes.

Mint ahogy az is élvezetes, hogy ezek a nők hétköznapiak. Némelyikük szabad szájú, közvetlen, némelyikük hivatalos, kimért, némelyikük mesterélt, már amennyire el tudja játszani a maga számára kitalált szerepet.

Kolozsvári nem variál, az utca nyelvén szólaltatja meg a hőseit és úgy, hogy a hetvenes évek szlengje nem hangig idegenül, még a mai fülnek sem. Minden a helyén van. Utaztam az időben. Ott voltam az utcán, a presszókban, a lakásokban, az ágyakban…

Persze azért az sem mindegy, hogy hova jut a mi Misink ezen a vénuszdombokon átvezető kalandtúráján… annyit elárulok, hogy célba ér. De hogy mi a cél? Szerelem? Főbérlet? Vagy valami más? Az már spoiler lenne…

Mondtam már, Kolozsvárival elfogult vagyok, minden könyvét vinném magammal a lakatlan szigetre, mert mosolyogva, bólogatva tudom olvasni. Szeretem, na! …és sajnálom, hogy ennyire megfeledkeztünk róla.

Bajban vagyok, hogy mi legyen a következő, mert vár rám egy skandináv kasszik, már ami a krimiket illeti meg a karácsonyra kapott az A Foucault-inga…