Bevallom, elfogult vagyok Kolozsvári Grandpierre Emillel. Van valami különös érzésem, ha olvasom… Szeretem, ahogy mesél.

Ha az ember úgy kezd, egy könyvről a véleménynyilvánításba, hogy elfogult az íróval, akkor elvárható lenne, hogy a teljes életművet ismerje, ha nem is oda-vissza, de majdnem.

És akkor van egy olyan író, aki különböző életszakaszaimban bukkant elő, és mindig képes volt szórakoztatni feltölteni, viszont sokáig ezeket a műveket nem tudtam az íróval összekötni. Kezdetnek ott volt Kopjás Dani. Nekem film volt, akárcsak annak az októberi vasárnapnak a története, vagy A Csillagszemű… Előbukkant a Hungária Kávéház című tv-sorozat egy epizódjaként (Nők apróban). És nem olvastam tőle semmit.

Aztán jött egy éjszakai rádiójáték, amiben Kézdy György olvasott valami visszaemlékezés szerűséget, amiben volt egy halfejű lány. Kellett hozzá vagy egy hét, hogy végre megjegyezzem a nevet. Kolozsvári Grandpierre Emil.

Azóta persze már olvastam, nem csak néztem és hallgattam.

Most, hogy megláttam a Nyitott Könyvespolcon az Az Utolsó hullámot (Magvető, 1973) nem tudtam ellenállni.

Nos hát újabb adalék arról, hogy ki is az a Kolozsvári Grandpierre Emil. Újabb, mert az első az Egy potenciavadász feljegyzései volt, és akkor még ott van például a Tegnap, ami nekem kimaradt... még

És Kolozsvári mesél, az élete egy-egy szakaszáról, De leginkább arról, hogy hogyan lett író, hogyan maradt jobbára kívülálló, és persze a nőkről. A múzsákról, a kalandokról.

Talán Réz Pál mondta róla, hogy „Tulajdonképpen két dolog érdekelte istenigazából. A nők és a nyelv.” Pedig érdekelte a politikai is, vagy inkább a társadalom, és annak a beteg valóságérzékelése. De leginkább a nők. Sőt, A Nők! [Így nagybetűvel.]

Rémlik, hogy valahol azt olvastam, hogy Kolozsvári nem olyan kiemelkedő. Lehet. Viszont olvasmányosan mesél. Gyerekkorról, Kolozsvárról (ebben a könyvben főként Kolozsvárról), Budapestről, családról, barátokról, apáról, anyáról, testvérekről, és szerelmekről, meg kalandokról, hódításokról. Szóval arról, hogy mi történt két nő között, mellett, alatt… Hopp ez így félreérthető.

Az utolsó hullám fő vonulata – már a nők mellett – az apjához fűződő, apjával való kapcsolatának a kibeszélése, meg, hogy hogyan lett író, meg a nők. [Vagy ezt már mondtam?] És valahogy marhára nem érdekel, hogy mennyi az igaz, és mennyi a csúsztatás ezekben a történetekben. Mert jók, élők, szórakoztatók, és időnként azért el is gondolkodtatnak.

Azt azért lássuk be, hogy a bohém, nőcsábász Kolozsvárit nem lehet nem szeretni. A beteg úri és nagypolgári osztályt kritizálónak meg jobbára igaza van. Ez a kritika élő, friss, mintha tegnap írta volna.

Mondjuk ez nem Kolozsvári érdeme, hanem a mindennapjaink és minden tegnapjaink szégyene.

Elfogult vagyok Kolozsvárival, szeretem, ahogy mesél, ahogy szereti az életet…

…és a nőket. Talán irigy is vagyok.

Ennek a könyvnek a hajókofferban a helye, biztos, hogy még újra fogom olvasni.